„A legtöbb embernek mintha személyes érdeke fűződne érzékelt világa negatívumaihoz, amelyeket nem hajlandó elhagyni egy magasabb szintű tudatosságért. Az embereket szemlátomást annyira kielégíti szűnni nem akaró haragjuk, megbántottságuk, bűntudatuk és önsajnálatuk, hogy hatásosan ellenállnak az elmozdulásnak az olyan szintek felé, mint a megértés, megbocsátás vagy az együttérzés.”

(David R. Hawkins )

             A kereszténység által bevezetett és mindenki által befogadott erkölcsi elv, minek alapja a kettősség „jó és rossz”, felfokozott fontosságot ad a „szenvedésnek”, amiből kialakul az önsajnálat, a „negatív” gondolkodás, melyek láthatóan (mindenki mar megtapasztalhatta önmagán, valamint környezetén) ellepik az embert és szűkítik úgy látókörét, mint lehetőségeit a kiteljesedésre.